A ferencvárosi lakásrendelet többféle jogcímet határoz meg az önkormányzati tulajdonban álló lakások bérbeadására a bérleti díj nagysága szempontjából: lehetséges a piaci alapon, a költségelven és a szociális alapon való bérbeadás.
A rendelet lehetővé teszi az utóbbi kategóriába tartozó, tehát a szociális alapon bérbeadott lakás eladását a bérlőnek, bérlőtársnak, társbérlőnek, illetve ezek egyenesági rokonainak és örökbefogadott gyerekének. A vételár a forgalmi érték 60%-a, a teljesen felújított épületekben - ahol az utolsó 10 évben teljes épületkiürítés mellett megvalósított felújítás volt - a 70%-a. Az 1995. december 31. előtt keletkezett és jelenleg is fennálló bérleti jogviszony esetén a vételár a forgalmi érték 50%-a. (Ezeket az összegeket még csökkenteni kell a bérlő által a bérbeadó hozzájárulásával, a bérbeadóra tartozó és helyette elvégzett és meg nem térített értéknövelő, számlával igazolt beruházások értékével.)
Ezek a százalékos eladási kulcsok korábban még ennél is alacsonyabbak voltak; az új, 2020-ban megalkotott lakásrendeletben a hatpárti összefogás alkotta képviselő-testületi többség valamelyest emelt a régi kulcsokon. Több lakhatással, lakáspolitikával foglalkozó civil szervezet álláspontjával ellentétben azonban a képviselő-testület nem szüntette meg a lakáseladás lehetőségét, ráadásul az eladási kulcsokat még mindig jóval a forgalmi érték alatt határozta meg.
“Nem gondoltuk volna, hogy amikor a programodban azt írtad, hogy „az önkormányzati lakásvagyont a közösség érdekében hasznosítjuk, nem politikusok rokonainak és haverjainak adjuk el áron alul”, akkor azt úgy kell érteni, hogy a lakásgazdálkodás körüli korrupciónak véget vetsz ugyan, de általában viszont támogatod a szociális bérlakások áron aluli értékesítését. (...) A lakások megvásárlását sok helyi rendelet ösztönzi indokolatlan kedvezményekkel, az azonban, hogy egy ehhez hasonló szabályozás helyet kap egy teljesen új lakásrendeletben, sajnos arra utal, hogy nyitott vagy arra a lakásprivatizációs politikára, ami a rendszerváltás egyik legsúlyosabb társadalompolitikai hibájának a folytatását jelentené, kicsiben.” - írta A Város Mindenkié lakhatási érdekvédelmi csoport 2020 júliusában a Baranyi Krisztinának címzett nyílt levelében.
A bérlakásállomány csökkentésével a Habitat For Humanity Magyarország nevű civil szervezet sem ért egyet. Más összefüggésben kifejtett álláspontjuk szerint az önkormányzati bérlakások eladása “a hazai bérlakásszektor kegyelemdöfését és a szociálisan rászoruló bérlők lehetőségeinek további drasztikus szűkülését jelentené”. Úgy gondolják, hogy a lakáseladásokkal “az eleve elégtelen bérlakásállomány mérete tovább zsugorodik, ellehetetlenítve az érdemi szociális lakáspolitikát a következő évtizedekben is. Az önkormányzati bérlakások gyakran a szociálisan rászoruló emberek, családok egyik utolsó mentsvárát jelentik, ezek privatizációjával a leginkább kitett rétegek lakhatása kerülne veszélybe”.
Baranyi Krisztina a facebook-oldalán válaszolt A Város Mindenkié által megfogalmazott kritikára:
“A szociális bérlakások eladásának teljes kizárását, a lakások megvásárlásához nyújtott kedvezmények jelentős csökkentését valóban nem támogatom - és ahogy a szavazáskor kiderült, a képviselők többsége sem támogatja. Bár ezzel az adminisztratív eszközzel tényleg javíthatnánk a szociális bérlakás-állományról szóló statisztikákon, a valóságban nem tudnánk segíteni a legnehezebb körülmények között élőkön. Ettől még egyetlen ember sem kerülne utcáról lakásba, egyetlen, a hajléktalanság küszöbén álló család lakhatását sem tudnánk stabilizálni. Ezeket a célokat kizárólag új bérlakások létrehozásával lehet elérni.”
A bérlakás-építés felpörgetésének célja évtizedek óta jelen van a magyar közpolitikai gondolkodásban, azonban addig is, amíg az új bérlakások a jövőben megépülnek, a lakhatási válság jelen idejű problémáját kezelni kell. Ennek úgy kéne történnie, hogy a meglévő szociális bérlakásokban azok lakjanak, akik arra valóban rászorulnak - ők viszont tényleg lakhassanak valahol. Ez volna összhangban a méltányos lakáspolitika elveivel és a felelősségteljes közvagyon-gazdálkodással is.
A lakáseladás intézménye az önkormányzati bérlakás– és az azzal összefüggő szociálpolitika fontos ideológiai témája. A jobboldali (és neoliberális) megközelítés a saját eszmerendszerét tekintve érthető módon támogatja a tulajdonszerzést - a baloldali nézőpont azonban álláspontom szerint nem teheti ezt. Méltányosnak tűnhet ugyan az a hozzáállás, hogy engedjük meg az évtizedek óta benne lakó, szociális alapú lakbért fizető (!) bérlőnek, hogy megvásárolhassa a bérleményt; ám ha valaki szociális (tehát a piacihoz képest mondhatni jelképes összegű) lakbért fizet, akkor egyrészt felmerül a kérdés, hogy az akár többtízmilliós vételárat miből tudná kifizetni - ha pedig ki tudja fizetni, akkor ugyan miért fizet még mindig szociális alapú bérleti díjat, és miért nem néz körül a piacon új lakásbérlet vagy akár lakástulajdon szerzése érdekében.
Másrészt érdemes belátni, hogy a ‘90-es években kezdődő bérlakás-privatizálási hullám bérlők számára szerencsés időszaka a múlté, és senkinek nincs valamiféle történelmi eredetű előjoga arra, hogy évtizedekkel később hasonlóan kegyeltje legyen a bérlakás-politikának. Ennek az elsőre talán méltánytalanként ható érvnek az a (baloldali) meggyőződés képezi az alapját, hogy a szociális bérlő éppen a szociális helyzete miatt jutott hozzá ehhez a bérletidíj-kategóriához, azért, hogy a lakhatását az önkormányzat ezen a módon segítse. A szociális bérlakás eredeti funkciója tehát a lakhatás biztosítása, nem pedig a tulajdonszerzés elősegítése volt - és álláspontom szerint ennek így is kell maradnia.
